Állandó szerzőnk sorozatában olyan emberek-történetek szerepelnek, akik-amelyek elválaszthatatlanok a kerülettől. Ezúttal Szepesi Györgyről, a rádiózás szinonimájáról lesz szó, aki száz éve született a Váci úton, és egész életében azt vallotta: „mindenekelőtt angyalföldi vagyok”. 

Szepesi György szobrot kapott Angyalföldön, és ez nagyon is jól van így, hiszen hiába élt 1959-től haláláig a zugligeti Mese utcában, mindig azt hangoztatta: „mindenekelőtt angyalföldi vagyok”.

A Váci út 97.-ben, a Forgách utcánál, a Vasas-pálya közelében született száz esztendeje, 1922. február 5-én, majd kilencesztendős volt, amikor a család átköltözött száz számmal odébb, a Váci út 197. alá, Angyalföld és Újpest határára. A későbbi nagy riporter ott lakott tizenöt éves koráig, s nemegyszer emlegette: meghatározta az életét, hogy a grundok világában töltötte gyermekévei jó részét.

„Elhanyagolt környék volt. De számunkra paradicsom” – mondogatta a korabeli külterületről. A Szekszárdi útnál és az Újpest kölyökcsapatában Szusza Ferenccel rúgta a labdát, a helyi fejelő bajnokságot a szintén száz éve született Rózner Győzővel, az Újpest felnőtt-együttesében Balogh II-vel, Bíró Sándorral, Nagymarosival, Zsengellérrel és persze Szuszával együtt játszó védővel, a Vasas későbbi karizmatikus vezetőjével együtt nyerte meg.

Szepesi nem volt szegény srác, édesapja nem tartozott a munkásemberek közé. Előbb főkönyvelőként dolgozott, majd cégvezetővé lépett elő a Budapesti Kenderfonógyár-ban. Így aztán a kis Gyuri szép ruhákban járt, de a krémszínű nadrágoknak és a finom cipőknek nem kifejezetten használt az utcai focizás, ezért kapott is szépen odahaza. Viszont nem maradhatott ki a játékból, mert akkoriban valamennyi grundjátékos úgy érezhette: akár belőle is lehet rajongott, nagy futballista. Szepesi amúgy is előnyben volt az átlaggal szemben, mert újpesti gimnáziumában vezették be először – az 1933/34-es tanévben – a mindennapos testnevelést.

Egy évvel korábban, 1932. március 27-én belógott az MTK-pályára, a Hungária–Ferencváros rangadóra, amiről azt mondta mindig: „ott eldőlt a sorsom”. Pedig az FTC nyert 5:1-re, és a kis Szepesi nem a zöld-fehéreknek szurkolt. De egy pályán látta Kalmár Jenőt, Cseh II-t, Barátkyt, Hirzert, Titkost, illetve Sárosi doktort, Lázárt, Takács II-t, Turayt, Toldit.

Először 1945-ben közvetített, harminc pengő honoráriumért negyedórát kellett beszélnie a Magyarország– Ausztria válogatott mérkőzésről (5:2). A meccs előtt a Lendvai utca romos házainak egyikében úgy gyakorolt, hogy cipőpasztásdobozzal imitálta a mikrofont… Kilenc évvel később, a magyar–brazil vb-negyeddöntő (4:2) után Vető József avatta „a válogatott tizenkettedik játékosává”, de azt nem vette magára, mert szerinte a tizenkettedik játékos Sebes Gusztáv szövetségi kapitány volt. Utóbb vállalta viszont, hogy május elsejéket, katonai díszszemléket közvetített, politikai interjúkat is készített. „Tudom magam is, milyen sematikusan – emlékezett –, de nem lehet elfutni előle.”

Angyalföld világa a tekintetben is nyomot hagyott benne, hogy a Váci út 97. alatt működött a szociáldemokrata párt alapszervezeteinek egyike, és Szepesi 1940-ben, mindjárt az érettségi után belépett a „házi” pártba. Édesapja a Népszavát és a Pesti Naplót járatta, ő maga 1954-ben – a rádióközvetítések mellett – a Népszavát is tudósította a világbajnokságról. A „szocdemházon” túl nyilván azért is lett és maradt egész életében baloldali, mert származása miatt apját és őt meghurcolták, munkaszolgálatra vitték. Kilencvenhat évet élt, de attól tartott, a huszonkettőt sem éri meg. Pláne, hogy csodával határos módon menekült meg Erdélyből és a Falk Miksa utcából is, ahol egy aktatáskányi hamis papír volt nála, amikor nyilas járőr jött vele szembe.

Kivágta magát, mint Tokióban.

Úgy volt, hogy az 1964-es olimpián nem közvetít a magyar–jugoszláv pólómeccsről, de a tőröző Rejtő Ildikó aranyérme után hamar átért az uszodába. A hatodik emeleten Wolfgang Hempel, az NDK riportere ült mellette, és Szepesi kérdésére, hogy milyen sapkában játszanak a magyarok, azt felelte: feketében. A kolléga indiszponált volt, a mégis csak bekapcsolt magyar szpíker pedig jajgatni kezdett, amikor 4:3-as „jugó” vezetésnél a fehér sapkások büntetőhöz jutottak. Ekkor azonban felismerte Gyarmati Dezsőt fehér fejfedőben. Valahogyan kimagyarázta, hogy örvendetes 4:4 legyen, majd következett a szovjet válogatott elleni jutalomjáték, az aranyérmet hozó 5:2, az emblémájává vált „lőj, Dömötör!”-rel.

Ha Erdélyben lő Drasko-vics őrmester, más lett volna a helyzet.

Így viszont halhatatlan szülöttére emlékezik Angyalföld a szoborral is.

Hegyi Iván

Forrás: XIII. kerületi Hírnök újság – 2022/3. lapszám