„Angyalföldön, a Váci út szomszédságában, a Fiastyúk utcai lakótelepen új típusú ház épült. A műhelyszerű bejárat mögött meglepetés fogad, a kormány fiatal művészek részére olyan műteremházat adott át, ahol minden lakás mellé műtermet építettek.” – meséli egy kedves női hang egy 1959. februári filmhíradó részletben. Napjainkban Angyalföld Budapest egyik legkedveltebb és legjobban fejlődő városrésze, mégis sokan talán nem is sejtik, hogy milyen egyedülálló épület rejtőzködik a Fiastyúk utcai lakótelep szívében.

A 20. század első felében a munkásnegyedként elhíresült Angyalföld városképét hatalmas gyárak és üzemek, valamint az ott dolgozó munkások és tisztviselők számára létrehozott lakótelepek határozták meg. Az 1950-es évek közepén ebbe a környezetbe épült fel a Rákos-patak, a Fiastyúk utca, valamint a Béke út által határolt háromszög alakú területen, a közel 2 km hosszú Fiastyúk (régen Thälmann) utcai lakótelep, mely azóta is több ezer embernek ad otthon. A lakótelep precízen megtervezett településszerkezeti megoldásainak köszönhetően kényelmes, kellemes lakhatást nyújt, a nem túl méretes típuslakásokból álló háztömbök között tágas, fás parkok és virágokkal borított kertek terülnek el. Azonban nem csak a közeli gyárakban dolgozó munkások és az itt élő tisztviselők számára építettek itt lakásokat.

1955-ben a lakótelep nyugati részén a Máglya köz 1-4. szám alatt, a telep kivitelezési munkálatainak első ütemében egy igazán különleges lakó- és műtermes házat emeltek Hegedűs Béla, a BUVÁTI (vagyis a Budapesti Városépítési Tervező Iroda) építészének tervei alapján. Az 50-es évek végén olyan kiemelkedő festők, szobrászok, keramikus-, grafikus-, textil- és ötvösművészek – köztük sok művész házaspár – kezdték meg életüket családjaikkal, mint például Somogyi János, Duray Tibor, Radó Károly, Patay László, Kokas Ignác, Nagy Olga Jolán, Szurcsik János, Sárkány Anna, Segesdi György, Jakab Borbála, Ridovics László, Ruppert Zsuzsa, Kovács Ferenc, Magony Ida, Mészáros Dezső, Jékely Márta, Kalló Viktor vagy Würtz Ádám.

Az egykor Alkotók házaként ismert művészház az 50-es évek építészetének egyik kiemelkedő alkotása és a korszak egyedülálló emléke. A Fiastyúk utca felől a Máglya közön át érkezőket a többi házétól merőben eltérő, hatalmas üvegfelületekkel tagolt homlokzat, a ház északi homlokzata fogadja, amely mögött, annak teljes hosszúságában huszonnégy műterem húzódik. A földszinten nyolc szobrászműterem, majd két további emeleten tizenhat festőknek, keramikusoknak és textilművészeknek szánt műterem található. A homlokzat szimmetrikus kialakítású, az épület magassága az azt körülvevő lakóházakéval megegyező, így harmonikus egységben áll azokkal, annak ellenére is, hogy funkciójával, szokatlan kialakításával kiválik azok közül. Az főhomlokzaton pompeji vörös és világosszürke falszakaszok váltakoznak, melyek térbeli elhelyezkedésének váltakozása sajátos ritmust ad az épületnek. A műtermek kedvező megvilágítását biztosító óriási üvegablakok, valamint a kapuzatokat, az ablakok közötti felületeket díszítő stilizált és geometrikus motívumok reprezentatív megjelenést kölcsönöznek a művészháznak, és egyben jelzik az épület funkcióját. A műtermes lakásokhoz négy bejáraton keresztül lehet bejutni, melyek fölött a kapukat övező fehér mészkőkereteken egy-egy művészeti ágat megszemélyesítő férfi és női alakok látható: Kerámiaművészet, Építészet, Festészet és Szobrászat.

A ház egyik különlegessége, hogy míg a Máglya közre néző északi oldala háromszintes, addig a Tahi utcán magasodó ötemeletes házakra néző déli oldala négyszintes. De hogyan lehetséges ez? Ez a különleges elosztás az úgynevezett kéttraktusos kialakításnak köszönhető. Ennek lényege, hogy Hegedűs Béla egy olyan középső főfalat tervezett, amely lehetővé tette, hogy a ház két oldalán különböző magasságokban helyezzék el a födémeket. A házban összesen harminckét lakást alakítottak ki, ebből azonban mindössze huszonnégyhez tartozik műterem: a földszinti, az első emeleti és a harmadik emeleti lakásokhoz. Mivel azonban ezek magassága 5-5,5 méter, azok teljes egészében kitöltik az északi homlokzatot. Ezzel szemben a lakórészekben nem volt szükség ekkora belmagasságra, így azok az akkor meghatározott 2,8 méteres belmagassággal lettek kialakítva. Hegedűs rendkívüli tervezői képességéről és tehetségéről árulkodik, hogy annak érdekében, hogy mindkét traktus egyforma magas legyen, a lakórészek és a műtermek padozatánál szinteltolást alkalmazott, és a déli oldalon „szabadon maradt részekbe” olyan lakásokat tervezett, melyekhez nem tartozik műterem. Ezeket eredetileg olyan művészeknek szánták, akiknek nincs szükségük műteremre az alkotáshoz, vagyis zeneszerzőknek, irodalmároknak, költőknek, művészettörténészeknek. Ez az elképzelés azonban az 1956-os események hatására mégsem valósult meg.

1956 őszén a még épülő Fiastyúk utcai lakótelep átadás előtt álló lakásainak egy részét, köztük a Máglya közi művészházat is önkényes lakásfoglalók vették birtokba. A második emeleti műterem nélküli lakásokat kivétel nélkül elfoglalták, valamint több kész vagy még félkész műtermes lakásba is beköltöztek a fegyveres harcok alatt menedéket kereső emberek. Ennek következtében, amikor a Művelődésügyi Minisztérium által kijelölt fiatal alkotók családjaikkal beköltöztek a lakásokba, mondhatni „társbérletbe” kényszerültek egy másik, nem művészi tevékenységet végző családdal. Több éves együttélés után az 1960-as évek elejére a lakásfoglalók kérdése végül megoldódott, és a művészek hivatalosan is birtokba vehették a számukra kiutalt műtermes lakásokat. A korábban ott élő nem művészként tevékenykedő lakók új lakást kaptak – sokan a közeli Tahi utcai frissen elkészült házakban – míg a második emeleten élők továbbra is ott maradhattak az eredetileg nem nekik szánt lakásokban.

A Máglya közben épült művészház esetében nem a már a 20. század elejétől létező művésztelep formát láthatjuk (Százados úti művésztelep, Szentendrei, Szolnoki stb. művésztelep), hanem egy olyan, a művészek számára készült épületet, amely a munkásnegyedben, a munkások lakta lakóházak között emelkedik.  Felmerül hát a kérdés: Vajon az alapvetően elvonuló életmódot folytató művészek számára miért éppen egy lakótelep közepére terveztek házat? A Rákosi-korszakban az állam nagymértékben támogatni kezdte a művészeket, hiszen kultúrpolitikai szempontból fontos szerepet töltöttek be a szocialista realizmus eszméinek terjesztésében és erősítésében. Az állam a Képzőművészeti Főiskolán frissen végzett fiatal művészekre kívánt és tudott támaszkodni, kompenzációként pedig biztos megélhetést kínált számukra, amihez az első lépés a lakhatás és a saját műterem biztosítása volt. Az épület helyének kijelölésénél egyértelműen a politikai és az ideológiai szempontok voltak a meghatározóak: az egymás mellett élő munkások és művészek eleget tudnak tenni annak a kollektivizmus elvárásnak, amit a szocialista társadalmi rendben elképzeltek. A cél tehát a munkások és a művészek közötti szoros kapcsolat kialakítása volt. Az állam azt remélte, hogy az együttélésnek köszönhetően a művészek közelről megismerik a gyárban és az üzemekben dolgozó munkások és a tisztviselők mindennapjait. Úgy képzelték, a műszak végzetével munkából hazatérő férfiak és nők betérnek majd a művészekhez, beszélgetnek, eszmét cserélnek a művészekkel, esetleg pontosítanak egy-két részletet az alkotásokon, hogy azok minél hitelesebben jelenítsék meg a munkások életét.

Ez az elképzelés azonban nem valósult meg. A műszak végeztével a kimerült munkások nem látogatták meg a művészeket és az alkotók sem keresték a lakótelepen élők társaságát. Sőt, a művészek számára inkább nehézséget jelentett a zsúfolt lakótelep szívében elhelyezett műtermekben az alkotás. A festőknek, szobrászoknak nem volt elég helyük, a festék kellemetlen szaga, a faragással járó por és a zaj gyakran zavarta a házban és a környéken élő nem művészi tevékenységet végző lakókat, így az alkotóknak gyakran alkalmazkodni kellett a hozzájuk. Az eltérő életmódból is akadtak nézeteltérések: míg a művészeknek nem volt megszokott napirendjük, a lakótelepen élők korán keltek, esetleg több műszakban dolgoztak, így amikor a művészek még dolgoztak, szórakoztak volna, a lakótelep többi lakója már pihenni szeretett volna. Tehát, a munkások kötött és a művészek kötetlen, a megbízások határidejétől, a közös és egyéni munkák jellegétől és idejétől függő életmódja sehogysem volt összeegyeztethető. Fontos azonban, hogy mindezek ellenére összességében kölcsönös tiszteleten alapuló csendes, békés együttélés volt jellemző, és persze azért akadtak olyanok is, akik valóban érdeklődtek a művészek munkássága iránt.

Napjainkra Angyalföld városképét a családiházak, az 1950-60-70-80-as években épült lakótelepek és modern lakóparkok, az üzleti és kereskedelmi élet központjaiként létrejött felhőkarcoló-szerű irodaházak, valamint az egykori gyártelepek emlékét őrző elhagyatott vagy már felújított gyárépületek különös egyvelege jellemzi, aminek köszönhetően a csendes kisváros és a rohanó metropolisz hangulata keveredik a kerületben. Az egykori munkás lakótelepek egyre inkább felértékelődnek és az 1950-es, 60-as években épült lakások, melyeket napjainkra burjánzó zöldterületek, játszóterekkel kiegészített parkok öveznek – sőt Angyalföld egésze – a közép- és felsőosztály, valamint az értelmiség által egyaránt kedvelt városrésszé vált. Habár az elmúlt hatvan év alatt a környék képe gyökeresen megváltozott, a munkásnegyedből a sokak által keresett kertváros lett, a Máglya közi művészház, mely egyedülálló lenyomata a Rákosi-korszak építészetének és a kor szellemiségének, továbbra is őrzi az 1950-es évek hangulatát, és a mai napig számtalan művésznek ad otthont.

Varjas Bettina

művészettörténész